Forrai Sándor

(1913. március 18. - 2007. május 25.)

Ismét szegényebbek lettünk: egy kis ember, mindnyájunk szeretett Sanyi bácsija olyan "észrevétlenül", - ahogy az utóbbi években közöttünk élt, - visszaadta a lelkét Istennek, a keresztények és a Magyarok Istenének. (Mert hosszú földi bolyongása során e kettőt szolgálta.) Hogy hogy bírta el megfáradt teste azt a nagy lelket, aminek fényében egy elveszettnek hitt kultúra született újjá, azt talán már sohasem tudhatjuk meg. Neve elválaszthatatlan immár Magyarországtól, annak ősi műveltségétől, és attól a fogalomtól, amit rovásírásnak nevezünk.

Pályája jelképesen indult: Munkácson született a Monarchia utolsó békeévében, azon a tájon, ahonnan a hagyományok szerint a "honfoglaló" magyarság is elindult Pannónia visszavételére. A modern "besenyővész", Trianon után a családjával a meghagyott csonka országba menekült, itt nőtt fel, itt végezte iskoláit és vált azzá a Forrai Sándorrá, akinek később megismerhettük.

Életének meghatározó élménye a gyorsírással való megismerkedése volt, amelynek tanára is lett. Ekkoriban figyelt föl a gyorsírás és a magyar rovásírás (Marsigli-féle székely rovásnaptár) rövidítési rendszerének azonos logikájára. Erről írt értekezése nagy port kavart fel a szakirodalomban, elismerések és támadások egyaránt érték, de ő szilárdan hitt igazában, és ezen az úton tovább haladva, az egész magyar rovásírás egyik legkiválóbb szakemberévé vált. Olyan időben, amikor hivatalosan szinte tilos volt erről beszélni, írni, de még csak tudni is.

Amidőn a 80-as évek közepe táján megismertem, még mint az Ómagyar Baráti Kör már akkor is nevezetes alapító tagját, az egész országban csak néhány tucat öregúr hobbija volt a rovásírás, egymással rovással leveleztek, szinte mindenki mindenkit ismert. "Forrai tanár úr", vagy ahogy hívtuk: Sanyi bácsi már ekkor célul tűzte ki rovásírás-kultúránk feltámasztását: fénymásolt "egységes" rovásírás ábc-jét és a rovásírás szabályait, melyeket Vincze Árpáddal együtt szerkesztett össze füzetté, az említett Baráti Kör 1985-től saját kiadásában terjesztette, meglehetősen jó visszhanggal. Ez az "ősábécé" még sok hibát is tartalmazott: sosem volt betűk mellett még egy "írott" (kurzív) változata is volt. (Ezt, mint fölöslegest, később elhagyta.) Közben a Baráti Körből Baráti Társaság lett, olyan egyesület, amelyet, nem titkoltan, figyeltetni kellett: nem veszélyes-e a szocializmusra az a sok "magyarkodás", nincs-e sok a "rovásukon"? Sanyi bácsit azonban nem lehetett megijeszteni, szeme világa után már nem volt elveszteni valója. Egyre-másra jelentek meg írásai, könyvei, tekintélye és ellenfelei száma szinte együtt nőtt.

Sokat jártam föl akkoriban Apály utcai lakására, vittem a legújabb híreket és néha felolvastam cikkekből. Ha új rovásemléket találtak valahol, segítettem neki "látni": mutatóujját megfogva próbáltam felrajzolni az asztallapra az írásjeleket. Csodálatos belső látása tévedhetetlenül működött: vakon is meglátott olyasmit, amihez másoknak két látó szem is kevés volt. A népszerűsítés mellett kutatómunkájának alighanem halhatatlan emléke lesz a pécsi rovásemlék megfejtése, azon belül pedig a "szenti" ligatúra felismerése. Olvasatai vitát is kavartak (pl. énlaki felirat, rovásnaptár), de lelkes támogatókra is találtak, mint mindenki másé. Sokat tanultam tőle: mindenek előtt a más kutatók és vélemények tiszteletét. Soha senkire rossz szót nem mondott, még az őt lekezelőkre sem. Azt is megtanultam tőle, hogy ha egy rovásemlék elolvasása nem sikerül, elégedjek meg a jelek elemzésével és ne bonyolódjak kétes eredményű "megfejtésekbe".

Persze vitáink is voltak, miért pont nekünk ne? Amikor "egységes" ábécéjét "kijavítottam" és összeállítottam a ma Rovás Szabvány-ként ismeretes betűsoromat, véleményünk még teljesen megegyezett. Azután ő, külső és belső indíttatásra, sok mindent megváltoztatott benne. (Talán így akarta átmenteni paleográfiai rovásjeleinket a jövőnek?) Én ezzel természetesen nem értettem egyet, mert egy (grafikailag és hitelességében) "egységes" ábécé évenként nem változhat. De ettől még nem lettünk haragban, betűsorát ma már szerte az országban ismerik és használják tanfolyamokon, versenyeken, magán levelezésekben. Nem értettem egyet azzal a nézetével sem, hogy aki nem tud gyorsírni, az sohasem fogja megérteni a magyar rovásírás rövidítési rendszerét. Talán ebben igaza volt, de én nem akartam megtanulni a gyorsírást, túlkorosnak éreztem magamat hozzá. Sokan mosolyogtak - igaztalanul - nyelvészeti fejtegetésein (mint pl. A magyar rovásírás eredetének őstörténeti háttere, Ómagyar Kultúra 1990/1; Földrajzi neveink eredetéről, Ómagyar Kultúra 1991/1; stb.) pedig ezekben az írásaiban sok részigazság is volt, melyeket valakinek egyszer már helyre kellene tenni. Mint ahogyan egész őstörténetünket is (Meddig sújtja még nemzetünket a Hunfalvy átok? Reformáció 1998/1-2.)

Történelmi érdeme, hogy ő állította össze és rendezte az első rovásírás kiállítást 1975-ben, majd bővítette a másodikra 1985-ben Gödöllőn, és máshol; ma ez az anyag vándorkiállításként szolgál. Részt vett a magyar cserkészek és a mások által rendezett rovásírásversenyek zsűrijében, amíg lehetett személyesen, később már csak lélekben.

Rovásírásról szóló könyvei és írásai (Második Magyar Rovásírás Kiállítás. Gödöllő, 1985; Küskarácsontól sülvester estig... Múzsák 1984; Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig. Lakitelek 1994; A magyar rovásírás elsajátítása. Magánkiadás 1995.) írástörténeti keretekbe helyezik a magyar rovásírást, bemutatva annak hiteles emlékeit, kiemelve azt a tényt, hogy Európa mai nemzetei csaknem kivétel nélkül másoktól kölcsönözték írásukat, szemben a magyarsággal, amely önmaga alakította azt ki, és már a honvisszafoglalás idején írástudó nép voltunk. Ez önmagában is nemzeti büszkeségre adhat okot. Megállapította, hogy írásjeleink között számos ősi, több ezer éves is van (ún. bogárjelek), ami csak úgy képzelhető el, ha a magyarság ősei az ezeket használó népekkel közvetlen kapcsolatban voltak. Rovásemlékeinket az ő nyomán nevezzük epigráfiainak és paleográfiainak. Rovásírás tankönyve nagy pedagógiai tapasztalatával, egész nemzedékek épülésére szolgál. Maradandó felismerései közé tartozik még "a magyar rovásírás egységes jelrendszeré"-nek, valamint "a székely-magyar rovásírás jeleinek írástörténeti összefüggései"-nek táblázatba foglalása. A magyar és etruszk számrovás szinte teljes azonossága és írásjeleinek nagyfokú egyezése alapján továbbá közvetlen kapcsolatot feltételezett a két ősi nép között is.

Sanyi bácsi azzal a boldog tudattal élt és halt meg, hogy életműve eredményekben gazdag volt, és a magyarság önbecsülését szolgálta. Ma már elképzelhetetlen a műveltségünk rovásírás kultúra nélkül, és remélhetőleg eljutunk - az ő tanításait követve - ahhoz a célkitűzésünkhöz, hogy a magyar rovásírás a világörökség részévé váljon.

Forrai Sándor egyszeri jelenség volt a derülő magyar égbolton, vihart kavaró és vihart csillapító. Nevét önzetlenül odaadta bárkinek, aki magyar nemzete érdekében kérte, - sokan éltek is vele. Ő és a magyar rovásírás szó szinte eggyé vált. Ezt a tényt ellenfelei sem tagadhatják.

Ha értékelni kellene egyébként igen sokoldalú munkásságát, mégis a népszerűsítésre szavaznék. Most. De az Idő immár megérett a teljes pályamű mérlegre tételéhez.

De ehhez ez a kis megemlékezés csupán méltatlan előszó lehet...

Libisch Győző

Megjelent a TURÁN X. évf. 2. számában (2007. április-június)