Halász Péter:

"...a történeti kutatás nem önmagáért van!"

Benda Kálmán halálára

Az ember általában hajlamos, hogy azt higgye, szemlélete, gondolkodása és elkötelezettsége nem a vak véletlen műve, hanem valóságos élmények, találkozások és események alakították. Hogy - különösen ifjúkorban - láthatatlan kezek, talán sugárzások befolyásolták, végül is milyen ügyért, eszméért ránt kardot, száll síkra, ha úgy hozza a sors. Magam különösen hajlok arra, hogy a kézbevett olvasmányok nagyon is iránymutatók lehetnek; azt azonban, hogy ezeket az olvasmányélményeket a véletlennek vagy a gondviselésnek köszönhetjük - nem tudnám megmondani.

Mint ahogy azt sem tudom felidézni, miként került a kezembe még gimnazista koromban Benda Kálmán 1942-ben megjelent, Bocskai Istvánról szóló könyve. Tanulmányi versenyen jutalmaztak vele? Ajándékba kaptam? Nem kölcsönöztem, az biztos, mert hosszú éveken keresztül többször is elolvastam és tudom, hogy olyan élményt nyújtott, ami - néhány más könyvvel együtt - alapvetően megszabta a történelemmel való érzelmi kapcsolatomat. Abban az időben ugyanis - az 1950-es évek derekán - amikor az iskolákban csak a marxizmusnak nevezett vegyszerrel kilúgozott, minden élményszerűségtől, izgalmasságtól és tanulságtól megfosztott "történelemhez" jutottunk, olyan friss levegő csapott meg a könyv olvastán, amiből megtudhattam, hogy a történelem az igazi történész - aki egy személyben tudós és tanár - lelkéből fakadóan, a legizgalmasabb regénynél is lebilincselőbb. Ezt a varázslatot, hősöket megelevenítő erőt, tanulságokat megfogalmazó erkölcsiséget, eseményeket fölmagasztaló erkölcsiséget kerestem azután minden történelmi munkában, s elmondhatom, hogy bizony nagyon kevésben találtam meg. Benda Bocskaija lett a mércém öntudatlanul is, ehhez mértem minden históriát, ha nem is gondoltam rá minduntalan. Jóval később, mikor már személyesen is megismertem, s egyben-másban a munkatársa is lehettem a barátai és tisztelői által csak Marcinak, Marci bácsinak titulált Benda Kálmánnak, ez az érzésem még kiegészült a kitűnő előadónak és a közvetlen, tudósi mivoltát, rangját sohasem külsőségekkel hangsúlyozó atyai barátnak kijáró elismeréssel.

Életének, tudósi munkásságának kiemelkedő csúcsai és szakadékai a becsületére kényes, XX. századi magyar értelmiség sorsát, kálváriáját példázzák. A Monarchia utolsó békeévében, 1913-ban született Szent László városában, a Partium gyöngyszemében, Nagyváradon. Apai ágon kuruc hagyományokat őrző beregi református családból, anyai ágon pedig az erős katolikus öntudatú Jászságból érkezett, s ebben az összefonódásban sajátos színt jelentett, hogy a család 1919-től Budapesten élt. Emlékszem, hogy Jászberényben, az egyik csángó fesztiválon tartott előadása előtt, kávéját kavargatva nagy szeretettel beszélt családjának jászsági ágáról, s milyen jóleső mosolygással nyugtázta, amikor felvetettük, hogy talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy református létére olyannyira elkötelezte magát a moldvai Jászvásárhoz kötődő katolikus csángómagyarok kutatásának.

A Lónyai utcai Református Gimnáziumban érettségizett - két esztendővel édesapám után. Már itt bekapcsolódott a cserkészmozgalomba, ahonnan egyenes út vezetett az Eötvös Kollégium szellemi kohójába. Az 1930-as évek elején vagyunk, a falukutató mozgalom, sőt mozgalmak virágkorában. Egyfelől a valóságmegismerő országjárások, másfelől pedig bécsi, berlini, párizsi tanulmányai formálták lelki alkatát, világnézetét, alakították a magyarságot és Európát mindig egységben, kiegyensúlyozottságban látó szemléletét.

"Aki nem tudja, merre akar hajózni, soha sem kap kedvező szelet" - tartja a görög mondás, s erre gondolva kell látnunk Benda Kálmán elhivatottságát, amely az egyetem elvégzése után Tatára, a Magyary Zoltán által indított Komárom megyei táj- és népkutató mozgalom műhelyébe vitte. Ennek keretei között két esztendeig vezette az itt működő népfőiskolát. Ilyen gyökereken hajtott ki aztán munkásságának az az ága, amely 1988-tól a Népfőiskolai Társaság elnöki tisztségében virágzott. A tatai Népfőiskolából került 1943-ben a Teleki Pál által szervezett Tudományos Intézetbe, amelynek fő feladata a háború utáni béketárgyalások előkészítése, az ehhez szükséges ismeretanyag összegyűjtése volt. Hamarosan - és igen fiatalon - az intézet igazgatóhelyettese lett, s az is maradt egészen 1948-ig, amikor aztán, mint hazánk oly sok hasznos intézményét, ezt is felszámolták. A kommunista diktatúrának nem volt szüksége sem a magyarságkutatás Teleki Pál, Györffy István és Magyary Zoltán által létrehozott központjára, sem pedig a fiatal és ígéretes tudósra, Benda Kálmánra. Utcára került tehát, és jó ideig szellemi segédmunkásként dolgozott, mígnem 1953-ban a Ráday Gyűjtemény levéltárának és könyvtárának vezetője lett.

Benda Kálmán a gályapadból laboratóriumot teremtő Németh László-i lélekkel vizsgálta csaknem egy évtizedig a magyar jakobinus mozgalmakat, kereste és fogalmazta annak mozgatórúgóit. Majd pedig összegyűjtötte Rákóczi kancellárjának, Ráday Pálnak az iratait. Benda Kálmán azonban nem az a fajta pozitivista történész volt, akinek elsősorban az adatok összegyűjtése, rendszerezése és kiadása fontos, bár mint vérbeli történész, nyilvánvalóan ennek a jelentőségével is tisztában volt. Mégsem érte be ennyivel! "Engem a történelemből mindig az érdekelt, amikor a dolgok mozgásba jönnek" - mondta 1988-ban egy Zika Klárának adott, s a Honismeretben megjelent interjújában. Vagyis a nagyobb összefüggéseket, a nemzeti karaktereket, kötődéseket, a megmaradás esélyeit kereste és vizsgálta. Ezért zúzták be a Bocskai-szabadságharcról írt könyvét - noha megrendelésre írta -, mert az események száraz felsorolása és az osztályharcos szemlélet erőltetése helyett a XVI-XVIII. századi magyarság nemzettudatának, hazafiságának nyomait és jeleit kereste, a katolikus és a protestáns értékrend és szemlélet hátterét, jellemzőit tárta fel. "Bendával nincs mit beszélni - mondta a könyvet bezúzó kiadó igazgatója -, rá vigyázni kell!"

Az események mögé pillantani kívánó történészi szemlélet vezette őt a csángó magyarok történelmének feltárására, a vatikáni levéltárban őrzött misszionáriusi jelentések és más dokumentumok rendszerezésére, közreadására. Majd ez az elkötelezettség vitte őt a hazánkban élő, és a csángók iránt érdeklődő, értük tenni akaró embereket összefogó, Lakatos Demeter csángó költőről elnevezett Egyesület alapítói közé, s lett több mint két esztendeig az Egyesület elnöke.

"Mindig azon az állásponton voltam, hogy a történeti kutatás nem önmagáért van és nem helyes, ha a tudósok egymás közt írnak" - mondta a már idézett, 75. születésnapja alkalmából készített beszélgetés alkalmával. A történettudománynak és a történészi hivatásnak ez a "népben és nemzetben" való felfogása vezette őt közénk akkor is, amikor az 1980-as években néhányan azt terveztük, hogy olyan televíziós sorozatot kellene indítani, amely úgy mutatná be a magyar történelem jelentősebb eseményeit, hogy egyrészt megragadja az átlagos tv nézőt (vonzó tájak, izgalmas részletek, dramatizált, játékfilm-szerű elemek, látványos illusztrációk), másrészt a szétdarabolt ország múltjának egységével (Rákócziszabadságharc, 1848/49-es szabadságharc, stb.) dokumentálná a magyar kultúra és történelem oszthatatlanságát. A tervezet elkészült, Benda Kálmán bizakodva vitte az akkori kultuszminiszterhez, aki állítólag támogatta is volna az effélékben döntő pártközpontnál. Javaslatunk mégsem kapott zöld utat. Sok-sok órát, napot eltöltöttünk e sorozat tervezésével, kidolgozásával. Utólag megkérdeztem Marci bácsitól: nem sajnálta-e az erre fordított, de végül is kárba veszett időt? "Nem - mondta -, mert amíg bízunk valamiben, addig van remény!"

Sűrűn teleírt gyászjelentését olvasva lenyűgöző az a sok tisztség, amit betöltött, az a sok poszt, amelyek mindegyikén igyekezett helytállni. Talán csak egy tucat hasonlóan elkötelezett, a magyarság történelmét nem csak tudománynak, de sorskérdésnek is tekintő igaz történész, levéltáros, pedagógus, könyvtáros, szerkesztő, tudományszervező tudná betölteni azt az űrt, amit Benda Kálmán hagyott halálával maga után. De hol van az a tizenkét igaz ember?

Forrás: Csángó Tükör 2013/12